„Ne könyörögjünk! Mert értelmünk nem telt el az igazsággal, s nem dicsőültünk meg az Úr színe előtt. És ne fogadd el, Urunk, keserű gyülekezeted aján… - László Krasznahorkai

...megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez olyan mértékben bele van szerekesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezetett sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármerre néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, a tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz, így hát ő mit tehetne, áltatja magát, azzal áltatja, hogy hagyja, menjenek a dolgok a maguk természetes útján...

...how could he explain how long ago he had given up the idea of thought, the point at which he first understood the way things were and knew that any sense we had of existence was merely a reminder of the incomprehensible futility of existence, a futility that would repeat itself ad infinitum, to the end of time and that, no, it wasn't a matter of chance and its extraordinary, inexhaustible, triumphant, unconquerable power working to bring matters to birth or annihilation, but rather the matter of a shadowy demonic purpose, something embedded deep in the heart of things, in the texture of the relationship between things, the stench of whose purpose filled every atom, that it was a curse, a form of damnation, that the world was the product of scorn, and God help the sanity of those who called themselves thinkers, which was why he no longer thought, had learned not to think any more, not that this led anywhere, of course, because wherever he looked, whichever way he turned, there was that all-pervasive stench, the stench that was there because the last word, the word that comprehended the knowledge that futility and scorn, replete with purpose, was coextensive with the world, was the world, was something of which he had to be conscious, an eternity of futility and scorn that obtained in each and every second of life for those who had set out as thinkers, futility because as soon as you abandoned thought and tried simply to look at things, thought cropped up again in a new form, a form from which, in other words, there was no escape whatever man thought or did not think, because he remained the prisoner of thought either way, and his nose was deeply pained by the stench of it, so what could he do except console himself with the thought that events simply followed their own natural course...

...all normal expectations went by the board and one’s daily habits were disrupted by a sense of ever-spreading all-consuming chaos which rendered the future unpredictable, the past unrecallable and ordinary life so haphazard that people simply assumed that whatever could be imagined might come to pass, that if there were only one door in a building it would no longer open, that wheat would grow head downwards into the earth not out of it, and that, since once could only note the symptoms of disintegration, the reasons for it remaining unfathomable and inconceivable, there was nothing anyone could do except to get a tenacious grip on anything that was still tangible…