On being charged with the fact, the poor girl confirmed the suspicion in a grat measure by her extreme confusion of manner. - Mary Wollstonecraft Shelley

She died calmly; and her countenance expressed affection even in death. I need not describe the feelings of those who dearest ties are rent by that most irreparable evil, the void that presents itself to the soul, and the despair that is exhibited on the countenance. It is so long before the mind can persuade itself that she, whom we saw every day, and whose very existence appeared a part of our own, can have departed for ever - that the brightness of a beloved eye can have been extinguished, and the sound of a voice so familiar, and dear to the ear can be hushed, never more to be heard. These are the reflections of the first days; but when the lapse of time proves the reality of the evil then the actual bitterness of grief commences. Yet from whom has not that rude hand rent away some dear connexion; and why should I describe a sorrow which all have felt, and must feel? The time at length arrives when grief is rather an indulgence than a necessity; and the smile that plays upon the lips, although it may be deemed sacrilege, is not banished. My mother was dead, but we had still duties which we ought to preform; we must continue our course with the rest, and learn to think ourselves fortunate, whilst one remains whom the spoiler has not seized.

Hosszú idő telt el, amíg az elmének sikerült meggyőznie önmagát, hogy ő, akit mindennap láttunk, s akinek a puszta léte is részünkké vált, örökre eltávozhatott - szeretett szemének fénye kihunyhatott, a jól ismert s a fülnek oly drága hang elnémulhatott, s már soha többé nem lesz hallható. Ezek az első napok gondolatai voltak, de a keserű gyász akkor kezdődött igazán, mikor az idők múltán bebizonyosodott a rossz valódisága. Mert e durva kéz kinek nem tépte el már valamely drága kötelékét? És miért írjam le a gyászt, amit mindannyian éreztünk már, s még minden bizonnyal érezni fogunk? Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos. Anyám meghalt, de nekünk kötelességünk volt, amit teljesítenünk kellett. Tovább kellett élnünk az életünket a többiekkel, s meg kellett tanulnunk, hogy szerencsésnek tartsuk magunkat, mert maradt még valakink, akit nem ragadott el a rabló halál.

He seems to feel his own worth, and the greatness of his fall.