Alas! Why does man boast of sensibilities superior to those apparent in the brute; it only renders them more necessary beings. If our impulses were c… - Mary Wollstonecraft Shelley

If our impulses were confined to hunger, thirst, and desire, we might be nearly free; but now we are moved by every wind that blows and a chance word or scene that that word may convey to us.

I need not describe the feelings of those whose dearest ties are rent by that most irreparable evil, the void that presents itself to the soul, and the despair that is exhibited on the countenance. It is so long before the mind can persuade itself that she whom we saw every day and whose very existence appeared a part of our own can have departed forever — that the brightness of a beloved eye can have been extinguished and the sound of a voice so familiar and dear to the ear can be hushed, never more to be heard. These are the reflections of the first days; but when the lapse of time proves the reality of the evil, then the actual bitterness of grief commences. Yet from whom has not that rude hand rent away some dear connection? And why should I describe a sorrow which all have felt, and must feel? The time at length arrives when grief is rather an indulgence than a necessity; and the smile that plays upon the lips, although it may be deemed a sacrilege, is not banished. My mother was dead, but we had still duties which we ought to perform; we must continue our course with the rest and learn to think ourselves fortunate whilst one remains whom the spoiler has not seized.

these are my enticements, and they are sufficent to conquer all fear and danger or death... with the induction of the joy of a child feels when embarks a little boat.

Hosszú idő telt el, amíg az elmének sikerült meggyőznie önmagát, hogy ő, akit mindennap láttunk, s akinek a puszta léte is részünkké vált, örökre eltávozhatott - szeretett szemének fénye kihunyhatott, a jól ismert s a fülnek oly drága hang elnémulhatott, s már soha többé nem lesz hallható. Ezek az első napok gondolatai voltak, de a keserű gyász akkor kezdődött igazán, mikor az idők múltán bebizonyosodott a rossz valódisága. Mert e durva kéz kinek nem tépte el már valamely drága kötelékét? És miért írjam le a gyászt, amit mindannyian éreztünk már, s még minden bizonnyal érezni fogunk? Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos. Anyám meghalt, de nekünk kötelességünk volt, amit teljesítenünk kellett. Tovább kellett élnünk az életünket a többiekkel, s meg kellett tanulnunk, hogy szerencsésnek tartsuk magunkat, mert maradt még valakink, akit nem ragadott el a rabló halál.