Get it into your thick head that jokes are just like life. Things that begin badly, end badly. Everything's fine in the middle, it's the end you need… - László Krasznahorkai

By now the window of the bar is visible, glowing ahead of them, but there is no sound, not a single word to be heard, as if the place were deserted, not a soul … but now, someone is playing the harmonica … Irimias scrapes the mud off his lead-heavy shoes, clears his throat, cautiously opens the door, and the rain begins again, while to the east, swift as memory, the sky brightens, scarlet and pale blue and leans against the undulating horizon, to be followed by the sun, like a beggar daily panting up to this spot on the temple steps, full of heartbreak and misery, ready to establish the world of shadows, to separate the trees from one another, to raise, out of the freezing, confusing homogeneity of night in which they seem to have been trapped like flies in a web, a clearly defined earth and sky with distinct animals and men, the darkness still in flight at the edge of things, somewhere on the far side on the western horizon, where its countless terrors vanish one by one like a desperate, confused, defeated army.

"While on the one hand," he said, "our most prominent scientists, the inexhaustible heroes of this perennial confusion, have finally and somewhat unfortunately extricated themselves from the metaphor of godhead, they have immediately fallen into the trap of regarding this oppressive history as some kind of triumphant march, a supernatural progress following, what they call, the victory of 'will and intellect', and though, as you know, I am no longer capable of being the least surprised by this, I must confess to you I still cannot understand why it should be the cause of such universal celebration for them that we have climbed out of the trees. Do they think it's good like this? I find nothing amusing in it. Furthermore it doesn't fit us properly: you only have to consider how long, even after thousands of years of practice, we can keep going on two legs. Half a day, my dear friend, and we shouldn't forget it."

mire ő kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelőtt kezdődött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nő, yes, they died out, erősítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így to- vább, és főleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltűntek közben, győzködte a nőt Korim, csak Magyarország van még meg a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen őszinte, ép emlék se arról, micsoda különös, nagyszerű, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklődésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belőlük más, csak a nyelvük, a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nő a homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár őt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyről nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség