Memory is the art of forgetting. - László Krasznahorkai

The stench of sewers mixed with mud, the smell of the odd crack of lightning, wind tugging at tiles, power lines, empty nests; the stifling heat behind the low ill-fitting windows... impatient, annoyed half-words of lovers embracing... demanding wails of babies, their cries sliding off into the tin-smell of dusk; streets pliable, parks soaked to their roots lying obedient to the rain, bare oaks, half-broken dry flowers, scorched grass all prostrate, humbled by the storm, sacrifices strewn at the executioner's feet.

Orele treceau greu, noroc ca era de mult stricat ceasul, nu se auzea ticaitul monoton care sa le aminteasca de trecerea anevoioasa a timpului.

"egyszerűen csak arról van szó, magyarázta később a hét gyereknek, hogy egy napon ,"eltört nála a mécses", mert most ha visszagondol, az ő története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események előtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységű és az ő egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, "a világ állapota" miatt, és ez nem valami gyorsan érkező és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elő, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy őkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó"