Nagyon csábító a gondolat, hogy az irodalmat folyamatnak lássuk, amely immanens törvények szerint fejlődik, amelyben az egyik stílus szüli a másikat, s az egyik költő a másikat. Ez a feltételezés bizonyára szükséges az irodalomtudomány számára - ha csak munkahipotézis gyanánt is -, az író azonban kitér előle. Az író nem érzi magát a történelmi fejlődés eredményének. Az író helye magában az irodalomban van, és nem vele szemközt. Az író inkább cselekszik, mint felismer. El kell felejtenie az irodalmat, ha nem akarja, hogy béklyóba verje. Az író előjoga, hogy igazságtalan legyen elődeivel és írótársaival szemben.

Senki sem vonja kétségbe, hogy örömet jelent szórakoztatni és megrázni az embereket, azt az örömet viszont, amit a közönség bosszantása jelent, az írók érdekes módon többnyire tagadják, bár meggyőződésem, hogy a legtöbb színdarabot kizárólag e célból írták, s nem is a legrosszabbakat.

Szeretném nyomatékosan megjegyezni, hogy a színdarabírás művészete nem kezdődik okvetlenül a születendő gyermek megtervezésével, azaz nem úgy, ahogyan az eunuch képzeli el a szerelmet, hanem mindjárt magával a szerelemmel, amire az eunuch képtelen. Az írás nehézségei, vesződségei, de az írás örömei sem tartoznak azonban ahhoz a területhez, amelyről be kell vagy be lehet számolni: csak a drámaírás mesterségéről számolhatunk be, ez a mesterség azonban csak olyankor létezik, amikor beszélünk a drámáról, de nem létezik, amikor írjuk a drámát.

Lehetnek igaz állításaink azokról a helyzetekről, amelyeknek nem vagyunk résztvevői, és a saját helyzeteink megértése során is többé-kevésbé megközelíthetjük az igazságot. Mindazonáltal a valóság és a saját világképünk között mindenképpen van némi eltérés, és ez az eltérés a valóság részét képezi. Ezért olyan bonyolult a valóság, és ezért válik lehetetlenné a teljes megértés. A valóság mozgó célpont, amely mindörökre meghaladja képességeinket. A részvétel és a megértés hatnak egymásra, és ezáltal biztossá válik a megértés tökéletlensége, valamint az, hogy cselekedeteink nem várt következményekkel járnak.

"egyszerűen csak arról van szó, magyarázta később a hét gyereknek, hogy egy napon ,"eltört nála a mécses", mert most ha visszagondol, az ő története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események előtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységű és az ő egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, "a világ állapota" miatt, és ez nem valami gyorsan érkező és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elő, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy őkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó"

Szerzetesek, vannak tanulatlan, közönséges emberek, akik nem gondolnak a nemes dolgokkal, nem hallottak a nemes tanról, járatlanok a nemes tanban; nem gondolnak az igaz emberekkel, nem hallottak az igaz emberek viselkedéséről, járatlanok az igaz ember viselkedésében. Az ilyenek nem ismerik fel a fontos tanokat, nem ismerik fel a fölösleges tanokat. Mivel nem ismerik fel a fontos tanokat, és nem ismerik fel a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal foglalkoznak, és a fontos tanokkal nem foglalkoznak.

Melyek azok a fölösleges tanok, szerzetesek, amelyekkel foglalkoznak? Ha egy tannal való foglalkozás következtében feltámad a még fel nem támadt örömvágy indulata, a már feltámadt örömvágy indulata pedig erősödik, feltámad a még fel nem támadt létezni vágyás indulata, a már feltámadt létezni vágyás indulata pedig erősödik, feltámad a még fel nem támadt balgaság indulata, a már feltámadt balgaság indulata pedig erősödik, az ilyen tan fölösleges, és ők ezzel foglalkoznak.

...megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez olyan mértékben bele van szerekesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezetett sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármerre néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, a tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz, így hát ő mit tehetne, áltatja magát, azzal áltatja, hogy hagyja, menjenek a dolgok a maguk természetes útján...

A művészet csak akkor kerül válságba, ha felülkerekedik az a meggyőződés - s mely korban nem történik ez meg? -, hogy a világot már felfedezték vagy meghódították - ha a művészet valamiféle statisztikává válik, leltározássá fajul, magyarázattá vagy illusztrációvá, vagy pedig hasznos akar lenni, olyasvalami, ami meghitt órákban a kandalló mellett kellemes lehet, alkalmas egy asszony elcsábítására, egy aratóünnep megszépítésére vagy a világ urainak megkoszorúzására.

Az igazat megvallva egy kicsit nagyon is hajhászom az örömöket, tudva, hogy most vagyok életemnek abban az idejében, mely erre leginkább való; és mert látom, hogy a legtöbb ember, aki a világban sokra viszi, a szerzés idején megfeledkezik az élvezetekről, arra az időre halasztva azokat, amikor vagyona már elegendő, hanem akkor már késő, semmi örömét nem lelheti bennük.

Mr. Moore-tól hallom a nagy újságot, hogy Lady Castlemaine kegyvesztett lett és ma reggel elhagyta az udvart. Okát nem tudja, csak azt, hogy így van, amit én nagyon sajnálok, de ha a király nemcsak őt hagyja el, hanem a többi szeretőit is, akkor szívből örülök ennek, mert úgy lehet, akkor majd többet törődik az ország dolgaival.

"A tudomány nem sziklaalapzaton nyugszik. Elméleteinek merész épülete, mondhatni, mocsárra épül. Olyan, mint egy cölöpökre felhúzott ház. A cölöpöket felülről verik bele a mocsárba, de nem valamilyen "természetes" vagy adott alapzatba, és ha feladjuk kísérleteinket, hogy mélyebb szintet találjunk, ahová cölöpjeinket beverhetnénk, ez nem azért van, mert szilárd talajig jutottunk. Egyszerűen azért állunk meg, mert elég szilárdnak találjuk a cölöpöket ahhoz, hogy megtartsák az épületet, legalábbis egyelőre."

[…] folyvást azon gondolkodom, milyen nagyot is fordult mostanában a világ, és hogy az emberek holnap mit meg nem tesznek az ellen, amit ma még félelmükben vagy érdekből vallanak és meg is cselekszenek.

Az igazság többet nyer azoknak a tévedéseivel, akik kellő felkészülés után a maguk fejével gondolkodnak, mint azoknak az igaz vélekedéseivel, akik csupán azért vélekednek így, mert nem hajlandók magukat gondolkodással gyötörni.

A szeretet nem csak annyi, hogy birtokolni akarod a másikat, mint egy tárgyat, amit megláttál a boltban. Az csak vágy. Azt akarod, hogy hazavihesd, elhelyezed a lakásban, akár egy lámpát. A szeretet... olyan, mint amikor az apa kimenti a gyerekét az égő házból, és közben maga hal meg. Amikor szeretsz valakit, megszűnsz magadért élni, a másikért élsz.