László Krasznahorkai Quotes

"Puesto que se enteraría por su propia experiencia de que el jardín era el perfeccionamiento supremo de la idea del jardín, ya que la mejor forma de definirlo era afirmar que su creador había "alcanzado la simplicidad", al tratarse de un jardín, escribía el autor con notable apasionamiento, que expresaba lo infinitamente simple mediante fuerzas infinitamente complejas."

how could he describe what so weighed him down, how could he explain how long ago he had given up the idea of thought, the point at which he first understood the way things were and knew that any sense we had of existence was merely a reminder of the incomprehensible futility of existence, a futility that would repeat itself ad infinitum, to the end of time and that, no, it wasn’t a matter of chance and its extraordinary, inexhaustible, triumphant, unconquerable power working to bring matters to birth or annihilation, but rather the matter of a shadowy demonic purpose, something embedded deep in the heart of things, in the texture of the relationship between things, the stench of whose purpose filled every atom, that it was a curse, a form of damnation, that the world was the product of scorn, and God help the sanity of those who called themselves thinkers,

Ma quando vide che anche qui sulla Terra, nella città dove viveva, le storie e gli eventi, i movimenti e le intenzioni, si ripetevano tutti secondo un ordine, incominciò a girare tra i suoi compagni inconsciamente convinto che era assurdo cercare cambiamenti laddove non ce n’erano, e non bisognava far altro che eseguire senza sosta – come una goccia di pioggia che cade si stacca dalla nuvola – il compito assegnatoci.

Han arruinado la Tierra, dijo tras más o menos un minuto, al tiempo que su mirada volvía a cobrar vida, es decir, regresaba a sus ojos el color de charco espeso que los caracterizaba.

Sin embargo, daba igual lo que dijera, comentó, porque arruinaron todo cuanto consiguieron, y puesto que lo consiguieron todo en una lucha tan agotadora como abyecta, lo arruinaron también todo, porque ellos arruinaban cuanto tocaban, y no dejaron nada sin tocar: hasta la victoria total, conseguir y arruinar, arruinar y conseguir, de esta manera transcurrió la cosa hasta el final victorioso, para ellos ruidosamente victorioso, o para ser exacto: tocar y, por tanto, arruinar y, de este modo, conseguir, o tocar, conseguir y de este modo arruinar, así transcurrió la cosa durante siglos y siglos, ora de forma encubierta, ora sin tapujos ni ambages, ora de manera discreta, ora a lo bruto, pero funcionaba, funcionó durante cientos y cientos de años, siempre de la misma manera, siguiendo el ejemplo de las ratas que atacan a traición, porque, para el triunfo completo y definitivo había que lograr, lógicamente, que el rival, esto es, todo lo noble, excelso y magnífico, de entrada no presentara batalla por motivos internos, no participara en la lucha que provocaría su mera presencia empeñada en buscar un universo humano más equilibrado, para lo cual convenía que no hubiera ningún tipo de lucha, sólo la repentina desaparición de uno de los contrincantes, concretamente, la desaparición permanente de los nobles, excelsos y magníficos de cualquier lucha, de la existencia en general, es más, en el peor de los casos, no lo sabemos, dijo Korin, su aniquilación completa y definitiva, todo por un motivo secreto que salvo ellos mismos nadie comprendía, de suerte que nadie entendía por qué ocurrió, cómo pudo suceder que al día de hoy esos triunfadores que vencieron dando zarpazos a traición dominen la Tierra, que no exista un hueco para ocultar nada ante ellos, porque todo les pertenece, dijo Korin al rit

Tam o anda tüm olan biteni neyin harekete geçirdiğini kavradı, varoluşun itici gücünün mecburiter olduğunu, itici gücün motivasyonu doğurduğunu, motivasyonun ise belirlenmiş ilişkiler içinde saldırgan bir katılımı sağladığını, varlığımızın bulunduğu bu katılım noktasından, araştırmacı reflekslerinin önceden belirlenmiş dizisini kullanarak kendisi için faydalı olanı bulmaya çabaladığı noktada, varlığın tümlüğünün aslında bu arzulanan ilişkinin gerçekte var olup olmamasına bağlı olduğunu, tüm bunların sabrın yeterliliğine, mücadelenin incelikli noktalarına ve tesadüflerine göre şekillendiği ve başarılı hareketin, benliksiz varlığın, tam deneme yanılma niteliği taşıdığını kavradı.

But nothing could assuage the unconscious fury of our new and tragic understanding, our sense of having been cheated, our fear, for, however we looked for it, we could not find a fit object for our disgust and despair, and so we attacked everything in our way with an equal and infinite passion…

İnanç, diye düşündü Eszter Bey, aslında kendi aptallığını irdelerken, aslında bir şeye inanmak değil, bunların böyle olmadığına inanmaktı ve müzik de, daha iyi olan benliğimizi ya da daha iyi bir dünyayı tanımanın aracı değil, kurtarılması mümkün olmayan benliğimizi ve acınası bir dünyayı gizlemenin ve hatta ortadan yok etmenin çılgınca bir yöntemiydi.

لا تختفي علائم المعاناة من غير أثر

"egyszerűen csak arról van szó, magyarázta később a hét gyereknek, hogy egy napon ,"eltört nála a mécses", mert most ha visszagondol, az ő története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események előtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységű és az ő egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, "a világ állapota" miatt, és ez nem valami gyorsan érkező és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elő, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy őkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó"

Szédelegve nekidőlt a kocsmafalnak, elhárította a kocsmáros ajánlatát („Jöjjön csak, támaszkodjon rám, szarrá ázik itt kint, ne csinálja már…”), s csak állt bambán és üresen ebben a könyörtelen erőben, látta, de nem értette ezt a tántorgó világot maga körül, míg aztán – egy újabb félóra múlva – ahogy szinte átmosta az eső, egyszer csak azon vette észre magát, hogy kijózanodott. Befordult az épület sarkán, odaállt vizelni egy kopasz akáchoz, s ahogy közben felnézett az égre, rettentő kicsinek és gyámoltalannak érezte magát, és míg kiapadhatatlanul, férfias erővel csobogott belőle a húgy, ismét rátört a szomorúság. Kitartóan pásztázta maga fölött az eget, s arra gondolt, hogy számukra, valahol – bármilyen messze is legyen – mégiscsak véget ér ez az örökre föléjük feszített mennybolt, amiként „itt mindennek elrendelt vége van”. Mint egy ólba, gondolta, még mindig zúgó aggyal, beleszülettünk ebbe a körülkerített világba, s akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók, mi sem tudjuk, mi végre ez a tülekedés a tápláló csecsek körül, minek ez az örökös közelharc a vályúhoz vezető sávban, vagy alkonyatkor az alvóhelyekért. Begombolkozott, s arrébb ment, hogy szabadon érje a víz. „Mossad csak öreg csontjaimat! – morogta keserűen. – Mossad, mert ez a vén hugyos nem húzza már sokáig.” S csak állt mozdulatlanul, behunyt szemmel, és hátravetett fejjel, mert szeretett volna megszabadulni ettől a makacs, újra és újra feltörő vágytól, hogy legalább most, utolsó éveiben megtudja végre, „minek is kellett ide ez a Futaki”.

. . .really, he didn’t want to be a nuisance to anyone, nor would he, he decided, be a nuisance, then sat down on the bed, got up again, went over to the window, then sat back down on the bed once more, before getting up again, and so it went on for several minutes, since the feeling of joy continued welling up in him, overwhelming him, so time and again he had to sit down or stand up and eventually achieved complete happiness by pulling the table ever so gently over to the window, turning it so the light should fall fully on it, drew up the chair, then sat on the bed and stared at the table, at the arrangement of it, stared and stared, gauging whether the light was falling on it in the best possible way, then turning the chair a little so that it was at a different angle to the table, so it should fit better, staring at that now, and it was plain that the happiness was almost too much for him, for he now had somewhere to live, a place with a table and a chair, because he was happy that Mr. Sárváry existed in the first place, and that he should have this apartment on the top floor of 547 West 159th Street, right next to the stairs to the attic, and without the resident’s name on the door.

...how could he explain how long ago he had given up the idea of thought, the point at which he first understood the way things were and knew that any sense we had of existence was merely a reminder of the incomprehensible futility of existence, a futility that would repeat itself ad infinitum, to the end of time and that, no, it wasn't a matter of chance and its extraordinary, inexhaustible, triumphant, unconquerable power working to bring matters to birth or annihilation, but rather the matter of a shadowy demonic purpose, something embedded deep in the heart of things, in the texture of the relationship between things, the stench of whose purpose filled every atom, that it was a curse, a form of damnation, that the world was the product of scorn, and God help the sanity of those who called themselves thinkers, which was why he no longer thought, had learned not to think any more, not that this led anywhere, of course, because wherever he looked, whichever way he turned, there was that all-pervasive stench, the stench that was there because the last word, the word that comprehended the knowledge that futility and scorn, replete with purpose, was coextensive with the world, was the world, was something of which he had to be conscious, an eternity of futility and scorn that obtained in each and every second of life for those who had set out as thinkers, futility because as soon as you abandoned thought and tried simply to look at things, thought cropped up again in a new form, a form from which, in other words, there was no escape whatever man thought or did not think, because he remained the prisoner of thought either way, and his nose was deeply pained by the stench of it, so what could he do except console himself with the thought that events simply followed their own natural course...

mire ő kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelőtt kezdődött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nő, yes, they died out, erősítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így to- vább, és főleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltűntek közben, győzködte a nőt Korim, csak Magyarország van még meg a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen őszinte, ép emlék se arról, micsoda különös, nagyszerű, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklődésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belőlük más, csak a nyelvük, a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nő a homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár őt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyről nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség

(...) he was lost in successive waves of time, coolly aware of the minimal speck of his own being, seeing himself as the defenseless, helpless victim of the earth’s crust, the brittle arc of his life between birth and death caught up in the dumb struggle between surging seas and rising hills, and it was as if he could already feel the gentle tremor beneath the chair supporting his bloated body, a tremor that might be the harbinger of seas about to break in on him, a pointless warning to flee before its all-encompassing power made escape impossible, and he could see himself running, part of a desperate, terrified stampede comprising stags, bears, rabbits, deer, rats, insects and reptiles, dogs and men, just so many futile, meaningless lives in the common, incomprehensible devastation, while above them flapped clouds of birds, dropping in exhaustion, offering the only possible hope.

…era alquanto facilitato nel sentire l’umana nullità rispetto al vertiginoso infinito della volta celeste, si muoveva libero nello spazio immenso e imperscrutabile come se quello fosse il suo vero mondo, in questo, prigioniero della sua libertà, non riusciva a trovare posto, soffocato dall’incommensurabile ristrettezza di tale “desolante aridità”…